Gottfried Schramm legújabb könyve az összegzés és a visszatekintés igényével született. A kötetben szereplő 15 tanulmány közül ugyanis mindössze három (no meg az előszó) nem jelent meg még nyomtatásban. A szerző 37 évnyi munkásságából válogatta könyvének anyagát; így az első tanulmány (melyben Attila apjának, Mundiuch nevének hun jellegzetességeit tárgyalja) még 1960-ban, míg az utolsó előtti (a basilica és az ecclesia szó történetéről) 1995-ben jelent meg nyomtatásban. Ezzel magyarázható az előszó vallomásos jellege, mely nem annyira a könyvben alkalmazott módszerek elméleti megalapozását (ahogy az első sorokban a szerző azt ígéri), hanem a kötetben szereplő tanulmányok megírásának és fogadtatásának körülményeit tartalmazza.

De milyen tanulmányokat is gyűjtött egybe a szerző? A metaforikus-talányos cím megfejtéséhez némi segítséget nyújt az alcím: A római Duna-határ és az 5–7. századi népvándorlások a nevek és a szavak tükrében. Így az első rész címe: Das 5. Jahrhundert und die Hunnen. Az ide tartozó négy tanulmányban néhány hun személynevet – Mundiuch (Attila apja), a Nibelung-énekben szereplő Bodelinges–Botelinges (Attila állítólagos nagyapja), valamint ugyancsak a Nibelung-ének Krimhilt-jét – veszi górcső alá. A hun fejezetet az európai hunok fennmaradt személyneveinek kritikai listája zárja.

A következő rész: Das 5–7. Jahrhundert und die Slaven. Az első tanulmányban a szlávba gót közvetítéssel került szavakat (césarь, ‘császár’; gьdvabь ‘selyem’; vlahь~vlah~voloh) elemzi a szerzх. Mбr ebben a tanulmányában felbukkan a Duna szláv elnevezésének problematikája, mely a későbbi tanulmányokban is (III. 4., IV. 3.) fontos szerepet kap majd. A következő részben a szlávok korai gyűjtőneveiről (venedi~venethi, antes, sclaveni~sklavenoi~sclavi) értekezik Schramm. E fejezetek egyik érdekes következtetése az, hogy a szlávok megnevezésére használt görög és latin (sclaveni, sklavenoi) alakok egy Balkán-félszigeti trák törzs, a besszusok nyelvi hatásával magyarázhatók. Nem véletlenül tárgyalja tehát a szerző a III. 5. fejezetben a szlávok által a trákoktól átvett Balkán-félszigeti hegységneveket, majd azokat a keresztény fogalmakat, melyek a balkáni szlávok révén terjedtek el az egész szláv világban. Így pl. azt igyekszik bizonyítani, hogy a szláv kyriko (egyház) szintén besszus közvetítéssel (ez a kikövetkeztetett alak a cürky lehetett) került a gótból a szlávba.

A negyedik, és egyben utolsó rész Das 7. Jahrhundert und zwei christliche Völker in der Mitte der Balkanhalbinsel címet viseli, és valójában a román és az albán nép őstörténetére vonatkozó kutatásokat mutatja be. Ennek a résznek a központi fejezete a románok korai történetére vonatkozó nyolc tézist tartalmazó tanulmány, mely önálló kismonográfia formájában magyarul is megjelent.1 Könyvének két utolsó tanulmányában Schramm két latin szó, a basilica és az ecclesia történetét, valamint a Duna román elnevezését elemzi.

Ennyi dióhéjban a könyv tartalma. A továbbiakban szeretnénk Schrammnak néhány olyan megállapítására felhívni a figyelmet, melyek mindenképpen továbbgondolásra érdemesek. Természetesen nem tekinthetünk el attól sem, hogy Schramm könyvéről már született két ismertetés: az egyik Bóna István (Századok, 1999/1.), a másik Jürgen Udolph (Die Welt der Slaven, 1999/1.) tollából. Recenziónk valójában nem más, mint e két előbbihez írt kiegészítés, amire azért van szükség, mert a fent említett két recenzens a könyv utolsó (IV.) fejezetét meglehetősen szűkszavúan tárgyalta.

Bóna István és J. Udolph recenziója valójában kiegészítik egymást. Udolph egyetlen szót sem veszteget a hun, valamint a román–albán fejezet bemutatására; annál behatóbban tárgyalja viszont a szláv szavak történetéről, és ezen belül is a Duna kétféle elnevezéséről szóló tanulmányokat. Bóna István ezzel szemben épp a szlávokról szóló részt ismerteti vázlatosan, mivel az “érdeklődési körétől és ismereteitől távolabb esik”, hogy aztán a hun személyneveket tárgyaló fejezeteknek annál nagyobb teret szentelhessen. Bóna István kissé csípős hangúra sikeredett recenziójának ebben a részében leginkább azt kifogásolja, hogy Schramm nem ismeri, vagy – ami még rosszabb – ismeri, de nem hivatkozik a magyar és a nemzetközi szakirodalom néhány fontos művére. Schramm mentségére legyen mondva, a Bóna által hiányként felrótt művek egésze 1965 után jelent meg; a német szerző pedig a hun személynevekről szóló tanulmányokat (egy kivételével, mely 1977-ben jelent meg) 1960–1965 között publikálta. Mindezek ellenére jogosnak tartjuk Bóna István kritikáját, hisz Schramm azt írja előszavában, valamint a tanulmányok eredeti megjelenési helyét felsoroló listában, hogy azokat mind átdolgozta és kiegészítette. Sajnos ez egyszerűen nem igaz, és nemcsak a hunokról szóló fejezetre, hanem az egész könyvre vonatkoztatva.

Mivel tehát J. Udolph főként a III., Bóna István pedig a II. részről értekezett bővebben, e recenzió írója úgy érzi, hogy a IV. rész bemutatását kísérelheti meg részletesebben. Bóna István írt erről a fejezetről is. Legfőbb kifogásai ugyanazok itt is, mint a hunokról szóló fejezet esetében: “A vitairodalomtól, vagy amit a szerző annak vél, szigorúan megtartóztatja magát, legyen szó román, vagy magyar szerzőkről. Emiatt még az irodalmi jegyzékben is hiába keressük Tamás Lajos nevét és 1935. évi alapvető művének magyar címét avagy munkája francia változatát [...], avagy ‘A. Du Nay’ tudományos alaposságú, valóban vitakönyvét (1977), még Alföldi András híres könyvének címét sem merte leírni (Zu den Schicksalen Siebenbürgens im Altertum), holott egy helyen elárulja, hogy ismeri, az Alföldi neve után kitett évszámmal ‘(1944)’. [...] A negyvenes évekkel kapcsolatos áltárgyilagosságának estek áldozatul Kniezsa Istvánnak az Ungarische Jahrbücherben (1943; és az Archivum Europae Centro-Orientalisban (1943/44) megjelent dolgozatai, ami a szerző tévhitével még menthető. Menthetetlen viszont Kniezsa korábbi főművének: Ungarns Völkerschaften im IX Jahrhundert, Archivum Europae Centro-Orientalis, 1938 nem ismerése vagy negligálása, a romániai oldalról pedig a szász régész, K. Hordet teljes munkásságának elhallgatása (1940–1986). Annál meglepőbb s örvendetesebb mindezek után, hogy a kontinuitás tana legkeményebb magyar tudományos bírálójának s a balkáni korai románság nemzetközileg is legelismertebb magyar szakértőjének, Gyóni Mátyásnak szinte valamennyi művét nemcsak ismeri, de használja is, talán egykori személyes kapcsolatok és emlékek nyomán.” Bóna István szerint azzal sem illene dicsekedni, hogy “Csak en passant említem, hogy mielőtt eredményeimet kialakítottam, nem léptem semmilyen kapcsolatba a kérdés magyar szakértőivel” (280.). Nos, a mi részünkről nem tartjuk annyira sérelmesnek Schrammnak e megállapítását – szerintünk ugyanis ezzel a “magyarbérenc” vádat akarta elhárítani, és nem annyira a magyar szerzők műveinek nem ismeretére, mint inkább a személyes kapcsolatok hiányára utalt – főként ha figyelembe vesszük, amit néhány sorral fentebb ugyanazon a lapon ír a két világháború közötti magyar tudományosságról: “E komor politikai háttér ellenére el kell ismernem, hogy az akkori – a rendelkezésre álló idő rövidségéhez képest meglepően gazdag – kollektív teljesítmény, mindent egybevetve, érveinek súlya és a politikai elkötelezettség által nem érvénytelenített módszertana miatt a vita eddigi tetőpontját jelzi. A magyar kutatóknak kapóra jött, hogy lényegét tekintve egy helyes tézist védelmeztek, melyet könnyen és tisztán lehetett bizonyítani. Nem tapasztaltam, hogy azóta a bevándorlási elmélet bármiben is meghaladta volna azt, amit akkor közzétettek.” (Kiemelések: N. L.) Amit K. Hordet és Du Nay munkásságának elhallgatásáról ír Bóna István, azt jogosnak kell tartanunk; Tamás Lajos és Kniezsa István munkáit viszont Schramm használta és többször is hivatkozott rájuk (288., 293., 296.), de az irodalomjegyzékben már valóban nem tüntette fel azokat. Úgy látszik, ez Schramm jellegzetes munkamódszere, mert nemcsak Kniezsa és Tamás esetében fordul elő ez a “mulasztás”. Csak találomra válogattunk ki néhány szerzői nevet, akiknek munkáira Schramm többször is hivatkozik, de az irodalomjegyzékben mégsem tünteti fel azokat: H. Barić, L. Bârzu, A. Balotă, O. Densusianu (!), W. Meyer-Lübcke (!), Moór Elemér, V. Părvan, AI. Philippide (!), E. Petrovici (rá pl. hatszor hivatkozik), Al. Rosetti (!), R. Rösler (!), G. Weigand (!), E. Stănescu, Szemerényi Oswald stb. Mint látható, a nevek kihagyásában semmilyen rendszer nem állapítható meg: vannak közöttük már régóta hírnevet szerzett romanisták és történészek, és vannak kevésbé ismert személyiségek is. Nem tudjuk mire vélni ezt a titkolózó következetlenséget, mint ahogy azzal a két durva “nyomdahibával” sem tudunk mit kezdeni, melyek a 21. és a 363. lapon találhatók. Az első szerint (21.) a rómaiak 375 körül hagyták el Dacia Traianát (“nach Abzug der Römer aus Dakien um a. 375”) – holott köztudott, hogy ez az esemény épp 100 évvel korábban történt. A másik “tévedés” szerint (363.) a Duna román neve, Dunăre, 1654-től datálható, jóllehet már az első román nyelvemlékben, az 1521-ben íródott ún. Neacşu-levélben is megtalálható. Kizártnak tartjuk azt, hogy ezek a tévedések a szerzőtől származnának; sőt épp ezek alapján feltételezzük, hogy az irodalomjegyzék hiányos összeállítása sem az ő bűne.

Abban viszont egyet kell értenünk Bóna Istvánnal, hogy “Schramm tévképzete az, hogy a 40-es években írott magyar munkák [...] Hitler hatalmi politikáját igazolták”. Nem tudjuk, hogy Schramm milyen adatok alapján vonta le ezt a következtetést,2 de talán megérne egy tanulmányt annak kiderítése, hogy miként alakulhatott ki, még a “mi oldalunkon álló” külföldi szakemberek között is ez a nézet. Abba már belegondolni is rossz, hogy mi lehet a véleményük a kontinuitástan román és nyugat-európai védelmezőinek az e témában, a két világháború között alkotó magyar szerzőkről. E kommunikációs zavar kialakulásához természetesen az is nagymértékben hozzájárult, hogy magyar részről, főként Erdélyben és Magyarországon 1945 után mérvadó kutatások nem folytak~folyhattak a román etnogenezisről. Valószínűleg Tamás Lajos sem belső meggyőződésből döntött úgy, hogy többet nem foglalkozik a román őstörténeti kutatásokkal. Sőt, Schütz István szerint másoknál is megakadályozta, hogy ilyen jellegű kutatásokat folytassanak.3 Mindemellett azonban folytak kutatások. Igaz, nem közvetlenül a románok etnogenezisére vonatkozóak és nem is összefoglaló, monografikus igényűek, hanem olyanok, melyek elsősorban egy-egy részletkérdést igyekeztek tisztázni. Így pl. Gyóni Mátyás az Athosz hegyi és a Balkán-félszigeti vlahok transzhumálásáról írt. Kniezsa István kidolgozta, majd később Bárczi Géza és Kristó Gyula pontosította a magyar történeti helynévtipológiát, ami – amint az Schramm könyvéből is kiderül – az egyik legfontosabb támpontul szolgálhat a románok erdélyi betelepedésének nyomonkövetésekor. Legtetemesebb természetesen az Anonymus-kérdés irodalma, amely közvetve ugyan, de valamilyen mértékben az erdélyi román folytonosság hirdetőivel is polemizált.

Azt mondhatjuk tehát, hogy 1945 után a kontinuitással való nyílt polemizálás valóban szünetelt a magyar tudományosságban. Közvetve azonban mindig is jelen volt, és a 80-as évekre némileg még fel is erősödött. (Ennek eredményeképpen született Vékony Gábor kismonográfiája, mely már címében is arra utal, hogy a Tamás Lajos által kijelölt útvonalon szeretne haladni.)4 E hallgatásnak és “csak” közvetett vitának azonban talán erősebb oka volt az óvatosság. Ugyanis ha magyar oldalról bárki nyilatkozott volna, azt mind a román, mind a nemzetközi szakemberek már eleve rösleriánusnak és “imigrácionistának” minősítették volna. Kívülről ugyanis úgy tűnhet, hogy itt két egységes “nemzeti” tábor áll egymással szemben. Ráadásul mind a két részről ugyanazok a vádak hangzanak el: csak a kérdés politikai vonatkozásai miatt védi mind a két fél oly makacsul az álláspontját. A magyar félnek mindemellett még az is rosszul jött, hogy a nemzetközi romanisztika – főként századunk második felében – egyre inkább a kontinuitás elméletét fogadta el.5 Az utóbbi években azonban a nemzetközi tudományosság is hallgatásba burkolózott. Schramm, saját bevallása szerint is a hallgatás falának áttörésére írta tanulmányát: “Elemzésem témája – amely az objektív szemlélődő szemében pusztán a régi korok kutatásához kapcsolódik – csak akkor juthat ki az átpolitizálás zsákutcájából, ha ezt az elfekvő rejtélyt újra felkarolja a nemzetközi kutatás, amely egy ideje jobbára érdektelenséget tanúsít iránta.” (275.) Ezzel szemben Romániában annál nagyobb hévvel folytak a nyelvészeti, történeti és régészeti kutatások a kontinuitás tézisének megerősítése végett: “Romániában viszont ismét és a megszokott buzgalommal zendítettek rá a régi nótára. [...] E nóta csaknem évről évre felcsendül az egyre újabb előadásokban, amelyek általában a már túlontúl jól ismert szempontokat sorolják fel. Igen, és mivel már régen nem koppint senki sem a kontinuitás tézis bajnokainak körmére sem Romániában, sem Magyarországon (legalábbis 1987-ig nyomtatásban megjelenő munkákban nem), ez utóbbiak olyan érveket produkálnak, amelyekre az előítéletektől mentes olvasó még akkor is csóválná a fejét, ha egyébként kész lenne elfogadni az állítás magvát.” (280–281.) Mindez természetesen Romániában teljes homogenizálódással, a vélemények egyirányúsításával és a tudományos színvonal elszürkülésével járt, mondja Schramm. Mivel a magyar tudományosságnak egyrészt nem volt megfelelő szintű vitapartnere, másrészt a nemzetközi tudományosság “sem az ő pártján állt”, nem maradt más hátra, mint a kivárás. Schramm könyve azonban, úgy tűnik, meg fogja bolygatni ezt az állóvizet.

Ennek egyik jele lehet akár az is, hogy a Zeitschrift für Balkanologie 1998/1. számában Johannes Kramer tollából egy újabb olyan tanulmány6 látott napvilágot, melyben a szerző határozottan cáfolja azt, hogy romanizált népesség maradhatott volna fenn 275 után a hajdani Dacia Traianában. Kramer a kereszténységre és az egyházi életre vonatkozó, latin eredetű román szókészlet néhány elemét vizsgálva jut erre a következtetésre. Köztudott, hogy a kontinuitástan védelmezőinek egyik legfőbb érvük épp ez a latin eredetű keresztény szókincs (pl. altarium > altar, angelus > înger, basilica > biserică; rogationem > rugăciune; Doimen Deus > Dumnezeu; crucem > cruce stb.). Legutóbb Mircea Păcurariu fejtette ki erre vonatkozó nézeteit,7 egyenesen azt állítva, hogy a románok őseit már az I–III. században megtérítették a Délkelet-Európában vándorló-zarándokló keresztény misszionáriusok (pl. Szent András). Kramer, ezzel szemben, hitelt érdemlően bizonyítja azt, hogy ekkor a kereszténység nyelve még a görög; a térítő misszionáriusok javarésze (így a szóbanforgó Szent András is) azt beszélte. Ha már ekkor megkeresztelkedtek volna a románok, akkor keresztény szókincsüknek javarésze görög, és nem latin eredetű lenne. Kramer szerint a vallási és egyházi életre vonatkozó latin eredetű szavak csak a IV. századtól kerülhettek a román nyelvbe. Így pl. a paganus > păgân (‘pogány’ jelentéssel) csak 350 után; a ba(p)tizare > boteza (‘keresztel’ jelentéssel) valamint a presbyter > praebiter > preot (pap jelentéssel) csak 400 körül. E szavak közül egyik legérdekesebb és legtöbbet vitatott a basilica, melynek Schramm is önálló fejezetet szentel (IV. 2.). A keresztény egyház elnevezésére két, görög eredetű szó született a latinitásban: az ecclesia (eredeti jelentése népgyűlés) és a basilica (eredeti jelentése oszlopos csarnok, törvénykezési palota). A nyugati újlatin nyelvek kivétel nélkül az ecclesia szót vették át, míg a basilica csak a románban, a mára már kihalt dalmátban és egy rétoromán nyelvjárásban maradt fenn. Érdekességet az kölcsönöz a román basilica > biserică-nak, hogy az átvétel korában (V–VIII. század) – ha elfogadjuk a balkáni román őshaza elméletét – a románok és az albánok nagyjából azonos területen, szoros szimbiózisban éltek. Az albánok ennek ellenére nem a basilica, hanem az ecclesia (kishë) szót vették át. Mi lehet ennek az oka? – teszi fel jogosan a kérdést Schramm – de sajnos megnyugtató választ ő sem ad rá. Bóna István szerint az albán szó “római katolikus örökség, míg a biserică annak a cáfolhatatlan bizonyítéka, hogy az AI-Dunát átlépő és az Erdélybe a XII. században bevándorló legkorábbi románok már görög keleti vallásúak voltak” (186.). Nos ez így kissé sommás megállapítás, hisz, mint említettük, a dalmátban (basalka) és a rétorománban (baselgia) is fennmaradtak a basilica változatai, mely nyelvek nem tartoznak a görögkeleti kultúrához. A basilica csak a IV. században kezdte felvenni a ‘templom’ jelentést, míg az ecclesia-t már a II. századtól kezdve használták e fogalom jelölésére. P. Aebischer ezzel szemben azt állítja, hogy nem lehet egyértelműen igazolni azt, hogy az ecclesia megelőzte volna a basilica-t.8 Az viszont tény, hogy a IV–V. században már mindkét szó igen elterjedt volt a latin világban. Ugyanakkor francia és olasz helynevek alapján Carlo Tagliavini azt is kimutatta, hogy a basilica kezdetben a nyugati latinság körében is elterjedt.9 Itt később az ecclesia került ki győztesen. A román talán épp azért őrizte meg a basilica-t, mert elszakadt a “nyugati román” világtól. Mindez egybehangzik Aebischernek és Tagliavininek azzal a megállapításával, hogy a basilica a romanizált világ perifériáján – azaz ott, ahol csak elszigetelten éltek keresztények (legyen szó az Alpokról, vagy a Balkán-félszigetről) – maradt fenn. Így azonban rejtély marad az albán kishë (hisz ha a románok “elszigetelt keresztények”, miben különböznek tőlük az albánok?), melyet Aebischer úgy old meg, hogy az albán formát későbbi, délolasz hatással magyarázza. Schramm ismeri és használja is Aebischer és Tagliavini fent említett műveit (természetesen az irodalomjegyzékből hiányzik a nevük), és hozzájuk képest sokkal több újdonságot nem is mond. Egyik legérdekesebb megállapítása nem is a basilica-ra, hanem az ecclesia-ra vonatkozik: azokban a keleti nyelvekben, melyek átvették az ecclesia szót (pl. szír: eqlisya, albán: kishë, grúz: eklesia, örmény: ekełeçi stb.), a szóvégi -a vagy megmaradt vagy lekopott. Csak a gót Ekklesjo esetében változott o-vá. Ez az a>o hangváltozás a Kárpát-medencei őslakosság nyelvében keresendő. Ezek pedig a gótok korában – Schramm szerint – nem lehettek mások, mint a dákok (349.). Ez teljes mértékben egybecseng Schrammnak azzal a korábbi véleményével, miszerint “A Dáciában kitartó maradék lakosság zöme nem latinul, hanem dákul beszélt.” (299.) Ezek szerint Dáciában nem pusztultak ki teljességgel a dákok, de nem is romanizálódtak. Az erdélyi folyóneveket vizsgálva (Szamos, Temes, Maros, Körös) ugyanis bizonyítható, hogy ezeket a szlávok érkezésükkor nem romanizált többségű népességtől vették át: (292.) “Romániában nem létezik egyetlen olyan víz-, hegy-, vagy helynév sem, amely akár egyetlen kisebb területen is valószínűvé tenné egy romanizált nyelvi sziget fennmaradását az ókortól a középkorig.” (292.)

Ha elfogadjuk Schramm elméletét, számos, eddig feleslegesen vitatott kérdés és ellentmondás megoldódik. Így például tisztázódik az, hogy Dáciában nem lehetett erős a romanizálódás, ami valójában csak akkor mehetett volna végbe 106 és 275 között a leggyorsabban, ha a dákokat teljesen kiirtották volna. Ezt az Erdélyi Iskola képviselői a XIX. század elején, jóllehet a korabeli ideológiai és politikai követelmények alapján, hangoztatták is, de a dáciai kontinuitás legújabb védelemzői mereven elutasítják.

Schramm elmélete ugyanakkor kihúzza a talajt Ernst Gamillscheg, Karl Jaberg és Sextil Puşcarin Kerngebiete-elmélete alól is. Ezen elmélet szerint ugyanis jóllehet a lakosság zöme 275 után a Balkán-félszigetre menekült, de Dacia Traianaban mindemellett maradtak romanizált gócterületek. Ez a tetszetős feltételezés a helynévi anyag alapján azonban egyáltalán nem bizonyítható. Schramm hipotézise ezenkívül még arra is magyarázatot ad, hogy miért nincsenek germán jövevényszavak a román nyelvben. E sok pozitívum mellett azonban megválaszolatlanul marad egy kérdés: ha a germánok érkezésekor Dácia területén olyan lakosság volt többségben, melynek nagyrésze dákul beszélt, akkor a későbbiek során hová tűnt ez a népesség? Schramm nem teszi fel ezt a kérdést, épp ezért úgy véljük, hogy ez elméletének sebezhető pontja marad.

Mindemellett az általa feltett kérdésre – mivel magyarázható az albán ecclesia > kishë valamint a román basilica > biserică kettős átvétel – sem ad választ. Nem, mert a válaszadáshoz még további kutatásokra lenne szükség, ugyanis az albánban és a románban nemcsak a basilica~ecclesia kettősség, hanem más, hasonló módon eltérő szópárok is kimutathatók. Cătălina Vătăşescu kutatásai alapján sorolunk fel néhány olyan szót, melyek mind a románban, mind az albánban latin eredetűek, azonos vagy hasonló jelentésűek, de más-más szavakról van szó: Domine Deus > rom. Dumnezeu (Isten) > imperans > alb. Perëndi; blastimare > blasphemare > rom. blestema (átkoz) > maledicare > alb. mallkój; templum > rom. tîmplă (templom) ~ concha (kagyló, merő edény) > alb. kungë (szentély).10 Még érdekesebbek a következő szópárok, melyek még nagyobb “viselkedésbeli” hasonlóságokat mutatnak a basilica ~ ecclesia kettőssel: míg a nyugati latinság a parochia (egyházközség) szót veszi át, addig mind az albán, mind a román e fogalom jelölésére új latin eredetű szót alkot: az albán a latin famulus > famulli-t, a román az ugyancsak latin eredetű plebs ~ populus > popor-t. A román szónak az kölcsönöz különös érdekességet, hogy a biserica-hoz hasonlóan az egyik rétoromán nyelvjárásban található meg a párja, hasonló jelentésben (plebe).11 Ennél is figyelemreméltóbb megállapításokat tesz H. Mihăescu a hit szó kétféle, román és albán átvételével kapcsolatban. A nyugati latinság és az albán a fides-t (alb. fe), míg a román a credencia > credinţă-t vette át. Mihăescu szerint a credentia ~ fides elterjedési területe megegyezik a basilica ~ ecclesia megoszlásával.12

Egy másik, még több bonyodalmat okozó szó a karácsony román és albán elnevezése. Az albán szó a latin Christi natale > kërshëndella, míg a román valószínűleg az albán kërců (határozott alakban kërcůni, eredeti jelentése ‘tuskó’, ‘farönk’) > crăciun átvétele. A román nyelvészek (O. Densusianu, Al. Rosetti, Gr. Brîncuş, H. Miháescu) a crăciun-t a latin creationis-ból származtatják, de a már említett C. Vătăşescu nem zárja ki az albán átvétel lehetőségét sem. Mindemellett az albán eredettel kapcsolatban is felmerül néhány kérdés: 1) miért a román alkotott a tuskó jelentésű szóból új szót, és miért nem az albán; 2) miért nem őrízte meg a román crăciun valamilyen nyomát az eredeti jelentésnek; 3) miért nem ment végbe a rotacizmus (-/-, -n- > r), ami alapján a kërcůni > crăciur lenne; 4) a dentális affrikáta (c) miért lesz č-vé, és miért nem marad c-nek, mint az más albán–román szópárok esetében történik (pl. cap > ţap ‘kecskebak’). E kérdések egyrészét már C. Tagliavini is megfogalmazta, és tudomásunk szerint máig sem adott rájuk senki megnyugtató választ. Mindezekre annak érzékeltetése végett tartottuk fontosnak kitérni, hogy a basilica ~ ecclesia kettős átvételének tisztázására nem elég csak e két szóból kiindulni, ahogy azt Schramm tette. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a fent felsorolt problémák további vizsgálata nemcsak a balkanológia, hanem az egész romanizáció folyamatával és a korai kereszténység történetével kapcsolatban is komoly eredményeket hozhat.

Schramm könyvének utolsó fejezetében a Duna román elnevezését vizsgálja. Ugyanúgy, mint a Duna kétféle szláv elnevezéséről (Dunaj, Dunavь) írt tanulmánya, ez is e könyvben jelenik meg először nyomtatásban, jóllehet a Duna román nevéről a szerző már 1973-ban közölt egy tanulmányt.13 A folyónak már az ókorban kétféle megnevezése vált ismertté: az alsó folyásánál a géta Istros, míg a középső szakaszánál a kelta eredetű Danuuia volt használatban. Ez utóbbit a rómaiak Danubius ~ Danuvius formában vették át. A kétféle elnevezés közti határ kb. a mai Vaskapunál lehetett. Nagyjából ezt a megoszlást követi a kettős szláv elnevezés is: a Kárpát-medencei Duna-szakaszt jelölte a Dunaj (ezt a formát vették át a betelepülő magyarok is), míg az alsó szakaszt a Dunavь. Schramm szerint ez utуbbi a keletigermбn Donaws-ból juthatott a Dnyeper-Prut vidéki szlávokhoz, míg az előzőt egy feltételezett szerémségi kiindulási zónából kalandos úton viszi fel az Oderáig-Visztuláig (Donajis > Dunajь), majd onnan a VI. századi szláv vándorlással vissza Pannoniába és Illyricumba. Ezt a kalandos vándoroltatást, mind Bóna I., mind J. Udolph kritikával illeti, véleményünk szerint teljes joggal. Bóna István szerint “ami a nyugati ide-oda útvonalat illeti, a szerző teljességgel megfeledkezik a VI. században masszívan közbeékelődő longobárdokról majd avarokról, egy ‘lakatlan’ Pannónia sosem vált a szlávok sétáló utcájává” (185.). Udolph pedig azért csodálkozik Schramm elméletén, mert az ellentmond a helynévfilológia és -történet egyik alapelvének, mégpedig annak, hogy a helynevek a leginkább helyhezkötöttek: míg a köznévi jövevényszavak valóban hosszú utat tehetnek meg, addig a helynevek csak nagyon ritka esetben vándorolnak (197.).14 Biztonsággal állíthatjuk, hogy a Duna kétféle szláv elnevezése különböző szubsztrátum-hatásoknak tulajdonítható. Ha pedig a Dunaj ~ Dunavь, határ nagyjából egyezik az Istros ~ Danubius határral, akkor talán ez irányba kellene továbbfolytatni a kutatásokat.

Még ennél is nehezebb a román Dunăre alak megfejtése. A legtöbb problémát az r hang jelenti. 1973-ban Schramm még elfogadta azt a magyarázatot, hogy az r hiátuspótló hangként került a szóba. Egy *Dona|i hipotetikus alakból indult ki, melyet a Danuvius-ra vezetett vissza (lásd az a > o “dák” hangváltozást), melybe a habet > *a|it > are mintájára hiátuspótlóként került az r (364.). Ez a magyarázat viszont csak akkor érvényes, ha elfogadjuk a dákoromán kontinuitást. (Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy a román nyelvészek V. Pârvan elméletét fogadják el. Pârvan állítólagos dák folyónevek alapján – pl. Naparis ma lalomiţa – konstruált egy *Donaris hipotetikus alakot, melyből a román nyelvre érvényes hangtörvények alapján valóban levezethető a mai hangalak.15 Ezt a hipotézist Schramm kategorikusan elveti.) De ugyanakkor saját korábbi elméletét is elveti, hisz miután hat tézisben cáfolta a kontinuitás tanát, előbbi elméletének fenntartásával önellentmondásba keveredne. Épp ezért újabb magyarázattal áll elő, melynek lényege az, hogy a Balkán-félsziget központi hegymasszívumában élő románok, a már említett trák pásztornép, a besszusok közvetítésével vették át a Duna nevét, és így kerülhetett bele az r (367–368.). Ez tetszetős logikai konstrukció, de nyelvészeti adatokkal nem bizonyítja a szerző. Meg is kapja érte Bóna Istvántól a kritikát: “A befejezés régi témát melegít fel: miért nevezik a románok a Dunát Dunaré-nak. A tudományon kívüli dák származtatásokat természetesen kategorikusan elveti, viszont nem képes valamelyest is elfogadható megoldással helyettesíteni. Nem, mivel, mint a német nyelvészek egy évszázada, ő is elfeledkezik az al-dunai térségben a IV–V. századtól folyamatosan jelen levő, különböző török nyelvű népekről s a tőlük való átvétel lehetőségéről” (186.). Nos, ez utóbbi lehetőségét Vékony Gábor vetette fel elsőként. Szerinte “a szláv Dunaj alak nyelvföldrajzi okok miatt is egy bolgár-török Dunag-alakra vezethető vissza (a bolgár-törökben s általában a törökben szóvégi v nem volt, azt helyettesítették g-vel), mely a besenyőben vagy a kunban szabályosan Dunaj lett. E Dunaj átvétele a román Dunăre név, a románban ugyanis egy j-szerű hang gyakori megfelelése r. [...] A román Dunăre tehát minden bizonnyal kun eredetű (amely analógiásan illeszkedett az ea végű főnevek közé), s mint ilyen, a XII. századnál semmiképpen nem lehet korábbi a román nyelvben.”16 Ez a magyarázat első pillantásra rendkívül meggyőzőnek tűnik, de mégis nyitva hagy néhány kérdést: 1) miért csak a kun esetében helyettesíthették és csak a XII. században szóvégi j-t a románok r-rel, ha a török-bolgár népek már a IV–V. századtól jelen vannak az Al-Duna térségében? 2) nem vehették volna ugyanúgy át a szláv Dunaj-t is? 3) a Dunaj pedig épp hogy nem az al-dunai térségben (ott Dunav van a mai napig is), hanem a folyó középső folyásánál volt érvényben. De ennél is komolyabb ellenérv az, hogy ha megvizsgáljuk a XII–XIII. századból datálható, valóban kun és besenyő eredetű román vízneveket, egyetlen esetben sem találunk olyat, melyben a szóvégi j-szerű hangot r rel helyettesítették volna: pl. Bahlui, Bohui, Ogeului, Suhurlui, Călmăţui stb.17

(Szintén csak zárójelben jegyezzük meg, hogy létezik még egy “magyar” elmélet a Dunăre megfejtésére. Ez a Schütz Istváné, mely tudomásunk szerint nyomtatásban még nem jelent meg, csak személyes beszélgetéseink alkalmával fejtette ki. Szerinte a románok a szláv Dunaj alakot vették át, mégpedig úgy, hogy mivel a Dunától távol éltek, hallván a szlávoktól a Dunaj szót és nem tudván, hogy az pontosan mire vonatkozik, ahhoz illesztették a rîu (folyó) szócskát, így aztán a Dunaj + rîu > *Dunajrîu > Dunăre alak lett. Természetesen ez is csak hipotézis, mely még ellenőrzésre szorul.)

Mint látható, rengeteg még a tisztázandó kérdés a balkanológiában. Csak remélni lehet, hogy a politikai és ideológiai gátak átszakadásával termékenyebbé válnak a kutatások. Vannak már ez irányba mutató biztató jelek, még akkor is, ha Schramm keserűen említi meg, hogy az 1985–87-ben megjelent, a románok korai történetére vonatkozó tanulmányára csak a magyar kutatók reagáltak; a román és a nemzetközi romanisztikában teljeséggel visszhangtalan maradt. A már említett Kramer és C. Vătăşescu (aki a bukaresti Trakológiai Intézet keretében végzi kutatásait) munkásságát látván, csak reménykedni tudunk, hogy emelkedni fog a kontinuitás-vita színvonala. Erre már csak azért is szükség lenne, hogy a “magyar felet” is megóvja az elszürküléstől, és komolyabb erőfeszítésre kényszerítse. Ugyanis tipikus hiba néhány újabb kontinuitásellenes monográfiában és tanulmányban, hogy a szerzők gyakran akarva-akaratlanul, olyan román szerzőkkel vitatkoznak, akikkel eleve nem érthetünk egyet. Így pl. Illyés Elemér C. C. Giurescuval, Kosztin Árpád N. Stoicescuval, Endrődi Szabó Ernő I. H. Crişan és L. Bârzuval száll, véleményünk szerint, terméketlen vitába.18

A másik hiba például Kosztin Árpádnál és Illyés Elemérnél is az, hogy a kontinuitás tanának XVIII–XIX. századi megalkotóit (főként Petru Maiort) kritikátlanul idézik, mintha azok máig aktuális igazságokat fogalmaztak volna meg, holott nézetükön már sok ponton még a román tudományosság is túllépett.19 Meg kell említenünk azonban az álnéven író, de magyar származású A. Du Nay munkásságát is, aki főként nyelvészeti szempontok alapján támadja a kontinuitást. Legutóbbi monográfiája a románok eredetéről 1996-ban jelent meg. Véleményünk szerint, tudományos szempontból az egyik leginkább megalapozott, 1945 utáni magyar vonatkozású műről van szó, melynek ismertetése külön recenzió tárgyát képezné.20

Egy másik tipikus hiba – mely immár a komolyabb művekben is megtalálható (a mi esetünkben pl. Vékony Gábornál) – az, hogy a dákoromán diskurzus ellenmítoszaként olyan beszédmód kezd kibontakozni, melyben a szerző valamilyen dekonstrukciós kényszertől hajtva merész és zavaros következtetéseket von le, néha túlságosan is magabiztosan, és így ahelyett, hogy csökkentené, inkább növeli a megoldandó, kétes kérdések számát. Néhány ógörög eredetű, az egyházi életre vonatkozó szóból ugyanis meglehetősen kockázatos azt a következtetést levonni, hogy “a román nyelv közismert balkanizmusainak jelentős része éppen a göröggel való érintkezésből magyarázható.”21 Mint ahogy az is kétséges, amit a Vékony Gábor könyvét recenzáló Endrődi Szabó Ernő állít, hogy tudniillik a dákok uralkodó férfitársadalma – farkasfejű hadijelvényük alapján – iráni eredetű. Az ilyen típusú kövtkeztetések kísértetiesen hasonlítanak a nyelvtörténetben alkalmazott “fülmódszerhez”. Van ugyanakkor Endrődi Szabó tanulmányában még egy apró, de annál jelentősebb csúsztatás is. Azt állítja, hogy Erdély folyóneveinek zöme nem dák és nem is latin, hanem magyar és szláv eredetű. Az könnyen kitalálható, hogy mi rejlik a csúsztatás mögött. Ennél viszont fontosabb az, hogy Erdély jelentősebb folyónevei nem szláv és nem is magyar, hanem éppenséggel dák eredetűek. Ezt Schramm már a Délkelet-Európa helyneveiről írt terjedelmes monográfiájában kimutatta,22 és a későbbiekben Schütz István is megerősítette: “Dacia Traiana provincia területén csak dák toponimia maradt fenn, hiszen egyetlen folyó-, hegy- és helységnevet sem ismerünk, amely a latin kontinuitás mellett szólna. Ezt az ősi dák toponímiát vették át a gótok, majd a szlávok, később pedig magyar közvetítéssel a románok. Tehát a toponimiában egyetlen tényleges kontinuitásról beszélhetünk, mégpedig dák kontinuitásról.”23

Vékony Gábor könyvében azonban még ennél súlyosabb ellentmondásokat is találunk. A szerző ugyanis, miközben lelkesen bizonygatja a dákoromán kontinuitás tarthatalanságát, azt állítja, hogy az albánok ősei egy dák törzs, a karpok voltak, akik időszámításunk kezdetén a Szeret folyó mentén (Moldva északkeleti része) laktak. Vékony Gábor nem vette észre, hogy ezzel, az Endrődi Szabó által eredetinek nevezett ötlettel, hirtelen a “másik” oldalra került, és akaratlanul is a kontinuitás védelmezőjévé vált. Schramm könyvéből kiderül ugyanis, egyrészt az, hogy ez az ötlet egyáltalán nem eredeti, másrészt pedig az, hogy kizárólag csak a kontinuitás hívei körében népszerű. Sextil Puşcariu már 1910-ben felvetette, hogy az óalbánok és az órománok Dacia területén érintkezhettek egymással. Ezt a tézist a későbbiekben Theodor Capidan és legújabban I. I. Russu fejlesztette tovább. Vékony Gábor és a fenti román szerzők hipotézise, amellett, hogy az albánok mereven elutasítják, már csak azért sem célravezető, mert sokkal több új kérdést vet föl, mint amennyit a már meglévőkből megold. Ha elfogadjuk ugyanis azt, hogy az albánok ősei a karpok voltak és a Szeret folyó mentén laktak, akkor pontról-pontra ki kell mutatni azt is, hogy mikor és miként vándoroltak mai lakóhelyükre. Itt tehát felmerül egy olyan módszertani probléma, amivel mindenkinek számolnia kell, aki a románok etnogenezisével kíván foglalkozni. Mégpedig az, hogy milyen tényeken alapulhatnak és mire jók az újabb és újabb hipotézisek. E szempontból Schramm könyve minden kutató számára irányadó lehet. Elsősorban azért, mert hozzásegít egy olyan kritériumrendszer (M. Foucault szavaival élve episztémé) megalkotásához, melynek keretei között megteremtődhetnek egy diskurzus működésének feltételei. Ez azt jelenti, hogy bizonyos, a diskurzusba bekerülő elemeket és azok összeszerkesztésének módját stabilizálni kell. Meg kell tehát egyezni abban, hogy mit tartunk elfogadható és ellenőrizhető történelmi ténynek és abban, hogy milyen esetben fogadjuk el az e tényekből építkező logikai konstrukciók igazságértékét. Egy ilyen paradigma vagy episztémé megalkotása természetesen nem jelenti azt, hogy egyetlen történeti igazságot tartunk elfogadhatónak, mely valahol elrejtve lapul az idők és dokumentumok mélyén, amelyre minden valamirevaló történésznek rá kell jönnie. Itt ugyanis nem az IGAZSÁG kimondásáról, hanem azon feltételek megteremtéséről van szó, mely révén kimondhatók az IGAZSÁGOK. A “süketek párbeszéde” csak így törhető át, igazi vita csak így bontakozhat ki.